... Csak nekem sikerult tullepnem. De az igazsag az hogy barmerre menekulhetsz, magad elöl sosem menekulhetsz.
A törtenet eredetije
itt talalhato.
New York, szívek temetője?
Napok óta meg kéne írnom egy szépet... egy igazit, egy másik nő halhatatlan szerelméről. Míg fogalmazom magamban, hallgatom őt, ahogy a szemében kihűl minden fény, míg mondja: neki már véget ért az élet. Mert elhagyta, elrepült a szerelme előle egykor, New Yorkig meg sem állt, és amikor jó sokára hazament Pestre, már csak a sírját találhatta volna... az Igazinak - addig nem is gondoltam rá, hogy én is elszaladtam: előled. És most azt mondják, két napja kórházban fekszel Pesten, a születésnapodon agyi infarktust kaptál. Én meg itt vagyok New Yorkban, és csak imádkozni tudok: a lelkemért.
Pedig tényleg nem gondoltam már rád, tényleg alig futotta arra, hogy fájjál. Hisz annyi meglepetés, öröm várt az önkéntes száműzetésben. Sokkal többet jutott eszembe egy másik fiú, aki előlem menekült ide...Akkor én maradtam Pesten, tehetlenül vergődve, hogy mit rontottam el, hogy valaki a világ egyik legnagyobb városába menekül, csak hogy ne jussak eszébe, hogy elég távol legyen tőlem. És most nekem itt, a magyarországnyi városban esett le, hogy talán azért jött aztán vissza Pestre (még ha nem is állt velem szóba), mert
itt is csak azon járt az esze, hogy én otthon talán nevetek magamban, hogy neki mennyire fájok... S talán akarta látni, visszahallani ismerősöktől, hogy megőrültem a fájdalomtól...vagy tán bele is haltam. De én megtiltottam mindenkinek, hogy elmondják neki, mennyire fáj, hogy minden este a nevét skandálva alszom el, és reggel még ki sem nyitom a szemem, már folyik belőle a könny, mert álmomban újra csigákat rajzolgatunk az égre is...
Aztán
csak elengedtem őt, mert tudtam: neki ez a sorsa. Kifesteni majd magából engem, hogy aztán házfalnyi képeken lássam magam vissza Máriamagdolnaként egy kiállitáson. Szitkozódni, átkozódni, belehalni, hogy egyszer voltunk egymásnak mindenei, és lettünk egymás leggyűlöltebb ellenségei.
Azt hittem, utána már senkit nem fogok szeretni, mert meghaltam számára - azt mondta, és én is meghaltam számára. De egyszer csak jöttél, nagyon gyorsan, és azt éreztem, hogy vagy beléd halok, de most aztán végleg, vagy te vagy az, aki az én másik felem vagy. És amikor azt mondtad: „te vagy nekem a másik felem, csak az a baj, hogy már van egy ilyenem otthon, és gyerekeink is vannak”, akkor azt hittem, hogy a világ legdurvább viccét követi el ellenem a Sors. Gyors voltál, és szenvedélyesnek tűntél. Okosnak, jóképűnek láttalak. Ettől nagyon megijedtem, mert féltem: kissé erőszakos is vagy, és nem érted majd meg: én már csak törött cserepeket hordok a szívem helyén. S
ha egy szilánkot is kiveszel belőle, összeomlok, meghalok. Azt mondtad: soha nem bántanál. Mert akkor magad is belehalnál. Azt mondtad, tudod, hogy mit csinálsz: te égni akarsz, ahogy még soha. Azt mondtad: ismered magad, és tudod: pont én kellek neked, hogy végre érezd, hogy élsz. Azt is mondtad, szereted a feleséged is. De már engem is, és ezért istent átkoztad. Nem akartál ígérni semmit, nem akartál hitegetni, de azt kérted: várjak rád, legyek türelmes veled, hisz tudtad: nem leszek a a második, mondtad is, ha az akarnék lenni, nem is kellenék.
És én vártam, mert azt mondta a jósnő kártyája, az asztrológus számitása:
te vagy az, akit nekem rendeltek. Vártam, mert azt kérted: várjak rád, míg rendbeszeded az életed. Nem kértem tőled semmit, tudod jól. Nem kértem válást, nem kértem csalást. Csak hogy halljam néha a hangodat, hogy te is hallhasd az enyémet, amiről aztán azt állitottad: a füledben cseng egész nap, és nem fáj annyira a fejed sem. Akkor már sokadjára mondtad, hogy jó, hogy vagyok, mert a sok fejfájást mulasztom..Először azt hittem, költő akarsz lenni helyettem, de egy idő után tudtam, neked tényleg fáj a fejed, és annyira, hogy férfi létedre panaszkodsz. Akkor megkérdeztelek, mondtad is, majd elmégy orvoshoz, igen, de nem érsz rá, mert rendezned kell a sorsodat, a sorsainkat... Aztán amikor elvitted a feleséged kontrollra, gyorsan megírtad nekem, hogy megkérdezted a nőgyógyászt, miért fáj a fejed, viccelődtél velem, boldog voltál, mert kiderült:ha akarsz, szabadulhatsz, a feleséged már nem beteg, nem kell kötelességből, tisztességből, becsületből ismét mellette maradnod.
Tudtam én, miért mondod ezt el nekem.
Így vártam tovább. Amíg meg nem halt bennem minden perc, amit a gépem előtt ülve töltöttem, várva, hogy írj, mert épp nincs már körülötted a családod. Akkor megirtam neked: kiszállok, nem akarlak látni kicsi, zöld köröcskeként a számitógépemen. Nem akarok várni, várni, várni. Mert nekem meg már elfogyóban az életem. Ha én lennék neked az igazi, akkor nem várathatsz addig, amíg kinyílnak a koporsómon a rózsák bimbói. Azonnal felhívtál, hogy ne öljelek meg. Sírtam a telefonba, ahogy előtte te is. És vártam, ismét csak vártam.
Banális volt az összeveszésünk. Másról beszéltél, elterelted a témát rólunk, amikor előkerültél. Amikor megkérdeztelek, hogy kettőnkkel mi van, azt mondtad, nem tudod. Majd kiprovokáltam a válaszod, mert már nem bírtam várni tovább, ájult voltam a fáradtságtól, mert kiírtam neked minden szavam, minden csepp könnyemet a verseimben, és még így sem tudtam aludni már hetek óta, hogy te majd keresel, és akkor ott legyek. A válaszod pedig az volt: nem megy...nem tudsz nélkülük élni...
Összetörtem, de nem mondtam, elköszöntem, hogy akkor már nem kell tovább várnom. Alhatok is, talán örökre is. Ez utóbbit csak magamban zokogtam. Majd aztán – megint csak banálisan megaláztalak sokak előtt, mert azt hittem: szórakoztál velem, fellángoltál, és gyáván biztattál, hogy várjalak...hátha elunom közben, vagy jön valaki más, aki ott terem helyetted...Bántottalak, igaz. Megsértődtél, megsértődtem. Banális volt, gagyi kis lávsztori.
Így eldöntöttem: nagyot, nagyot ugrok bele a semmibe.
Mindent magam mögött hagyok, ha a másik felem nincs a világban, én se legyek neki. Felültem a repülőre, és meg sem álltam New Yorkig. Pedig nem is akartam én ide jönni soha. Én is azt hittem, hogy ez elég messze van mindentől, ez itt a világvége, ahol megannyi összetört szívet hurcolásznak az emberek magukban. A szívek temetője. És jöttem, mert idehívtak, hogy segitsenek boldognak lenni – nélküled. Akkor nem tudtam, hogy innen nézve nem is vagy messze. Itt amúgy is minden olyan hihetővé válik, itt naponta történnek csodák. Gondoltam a másik fiúra inkább, átéreztem, hogy ő mit érezhetett. Hallgattam a másik nő drámáját, biztattam: a szive él, ne higgye, hogy vége már.
És akkor te megint belém martál. Jött a hír: kórházban fekszel, pedig még ki sem csomagoltam a bőröndömből...
Nem, nem ülök gépre, mert elég volt egy perc, és melletted voltam. Átrepülte a lelkem az óceánt, a hegyeket, a gátakat is kettőnk között.
Ne nyisd ki a szemed, mert fájhat még a fejed tőle.
Csak a becsukott szemeddel láthatsz: utállak, mert megint legyőztél, védtelenné tettél. De nem ajánlom, hogy elvidd a másik felem, mert kezdtem épp boldog lenni, egésznek lenni – ismét. Most te várj még én rám! Hisz azt mondtad: nem hazudtál, szerettél, ahogy csak lehet. Hogy tőlem múlik a fejedben a fájdalom....
Nehéz, nehéz lett az eddig könnyű New York-i északa. Minden perccel nehezebb és hosszabb.
Ne halj meg kérlek, ugye, hallod, amit mondok?
Kérlek, ne gyötörj tovább. Maradj életben, hogy elfelejthesselek.
Horváth Margit
