Az elveszett Északi Csillag
Hideg van, nagyon hideg, metsző igazán szívbehatoló. Lappföld szívében az ilyesmi már megszokott. Itt minden olyan más minden olyan csendes. Még a téli vihar is olyan csendben jár, mintha csak egy szárnyakon repülő hópelyhekből álló dühös angyal lenne.
De a mai éjszaka nem ilyen, a telihold csodásan ragyog, az égen a titokzatos éji tündér a sarki fény játszik, a hó mintha csak egy puha takaró lenne, úgy fedi be a tájat. Érzed, azt amit én? Hallod, hogy üvöltenek, az éhes farkasok, ahogy huhognak az éjszaka baglyok?
Én érzem és hallom és úgy lüktet-e táj akár az én szívem. Érzem minden egyes mozzanatát minden egyes rezdülését, együtt élek vele, akárcsak a te szerelmeddel.
Nagyon régen elmentél, nagyon régen nem hallottam felőled. Emlékszel még? Milyen volt mikor itt voltál velem? Akkor még nem a hideg tél tombolt, hanem az édes simogató nyár. Mikor miénk volt a táj rólunk szólt minden, nekünk énekeltek a madarak és a mi csodálásunkra nem bukott le a nap, örökké világosság lengett körül minket. Emlékszel még milyen volt a hűs patak érintése, amiben együtt fürdőztünk akár a gyermekek. Emlékszel a sziklákra ahol együtt összebújva figyeltük a sosem le nem tűnő napot, és azt hittük sosem lesz vége. Hogy örökké olyan boldogok leszünk? Emlékszel még a végtelen virágokkal teli mezőre ahol koszorút fontál nekem, és ahol megesküdtünk sosem lesz vége.
Ezek mintha évezredekkel ezelőtt történtek volna, azt hittük örökké tart. Hogy sosem leszel ami elválaszt minket. De nem tehettünk mást menned kellet, a háború szava harcba hívott. Én itt maradtam, akkor még nem tudtam, hogy szerelmünk gyümölcse megfogant. Mikor megtudtam te már messzi földön harcoltál, értünk a szabadságunkért. És a családodért. Bár ezt akkor még nem tudhattad. Teltek a hónapok te nem jöttél, a hasam egyre nőtt akárcsak a Hold anyánk, Már közel a születés időpontja és itt nézem a Holdat, hogy vajon hol jársz mit csinálsz, és az elmúlt időkre gondolok , de a hasamban itt növekszik két csodálatos gyermekünk. Valami furcsa van a levegőben furcsa érzést hordoz a táj. Érzem valami nincs rendben, az égen egy hatalmas hullócsillag halad át. A lábaim elgyengülnek, erőtlenül huppanok a puha hóba, érzem a hideg érintést, az arcomon és hogy forró könnyeim hogyan hullnak alá. Azt hittem meghalok ott, abban a pillanatban mikor tudtam nem vagy többé. Hogy sosem foglak újra látni, sosem fogjuk újra átélni mindazt, amit eddig. Sosem fogod látni a gyermekeidet. Ekkor hírtelen éreztem azt a fájdalmat a hasamban, lassan visszavonultam a sátraikhoz, és még aznap megszületett a fiunk és a lányunk. Ők lettek az én kárpótlásaim érted az elveszett északi csillagért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése