Elrabolva

Kellemes nyári nap estéje volt a mai, a bogarak ciripeltek, a felhőtlen égen szemkápráztató színek váltották egymást. Az ember ilyenkor azt gondolja, semmi rossz nem történhet vele, ültem a hintaágyban a nagy gesztenyefák alatt, mellettem a mobilom. Élveztem a kellemes hűvöst kicsit lazítottam. Már gondolataimban messze jártam, mikor hirtelen megcsörrent a mobilom.
  Láttam a szerelmem az András, ma úgy volt, hogy nem töltjük együtt az estét. Mostanság elég kevés időt töltöttünk együtt, mindig akadt valami sürgős elfoglaltsága, vagy épp a haverokkal múlatta az idejét. De nem gondoltam semmi rosszra, gondoltam 3 év nagy idő, ilyenkor már úgy sem akkora a szerelem. Ránéztem a mobilomra nem volt nagy kedvem felvenni, ugyan milyen kifogásokat fogok ma megint hallani. De megdöbbenve hallgattam Andris hangját, amint azt mondta 10 perc múlva ott lesz a házunk előtt. Gondoltam rendben, hátha rájött, hogy fontosabb vagyok a haverjainál.
  Bementem a házba a hívás után megfésülködtem kicsit összeszedtem magam, gondoltam, ha már meglátogat, akkor nézzek ki valahogy. Állok kint a ház előtt, várok. Hallom hangos motorbőgés az utca másik végéről, igen megérkezett, ugyan olyan sármosnak láttam, mint az első napon, akármilyen rossz is volt a kapcsolatunk, nagyon szerettem őt. És mindig öröm volt őt látnom, mikor levette a bukósisakot, kócos fekete haját megigazította, majd ram nézett.  Láttam a szemében, hogy valami nincs rendben nála. Másképp viselkedett, mint szokott. Megpróbáltam megölelni és megcsókolni, de eltaszított magától. Már kérdésre nyitottam volna a szám, mikor rám nézett. Már mondani sem kellet semmit tudtam miért jött, elbúcsúzni tőlem. A Nap már teljesen eltűnt az égről már csak a kékesszürkés felhők jelezték a horizont felett a világosságot. Kérte, hogy beszélgessünk még utoljára. Én, mint egy eleven halott engedelmeskedtem utolsó kívánságának bementünk leültünk a kertbe az asztalhoz külön külön. Elmondta az ilyenkor szokásos sablonos szöveget, de ebből kevés jutott el a tudatomig, nem sírtam, előtte nem, csak bámultam magam elé a semmibe, rá sem akartam nézni, sehova sem akartam nézni. Annyi eljutott a tudatomig hogy ő összeszűrte a levet a környék legnagyobb ribancával, Verával. Nem veszekedtem, nem hisztiztem, hidegen kimerten viselkedtem. De alig vártam, hogy elmenjen, mert nem tudtam volna sokáig megjátszani magam. Kikísértem a kapun, amilyen hirtelenséggel jött, már el is ment. Hosszan néztem utána a semmibe, halkan csendben hullottak a könnyeim.
  Néztem, hogy lassan leül a por az utcán, amit a motor keltett a száraz úton. Hetek óta nem esett az eső.
Szerencsére a szüleim aznap nem voltak otthon, nyaralni mentek a Balatonhoz. Leültem a kertben, kétségbeesetten szívtam a cigimet, pedig általában nem dohányoztam, csak sírtam halkan és csak sírtam. Hirtelen terhessé vált a környezet csak menni akartam rohanni, menekülni. Bementem a garázsba kiálltam a kocsimmal, ami egy öregecske Renault twingo volt, kicsi volt, de nekem elég. Miután kiálltam bezártam a lakást, utána elhajtottam az első benzinkútig és teletankoltam az autót. Bár ezek már csak távoli emlékképnek tűntek. Már sötét volt. Olyan sötét éjszaka volt amilyet eddig még nem nagyon láttam még a Hold sem világított az égen a csillagok is csak alig-alig látszottak ezen az éjszakán. Nekivágtam a semminek. Miskolcon laktunk annak az egyik külvárosi részben, ahol családi házak voltak. Úgy döntöttem a hegyek fele veszem, az irányt arra úgy sincsenek emberek, nem akartam senkivel sem találkozni. A városon átszáguldottam szerencsére egy rendőrrel sem találkoztam, a város fényei, mint  neoncsövek a kirakatban úgy máradtak meg bennem, mikor elértem a lakótelep szelet kicsit megnyomtam, de nem lassítottam. Elértem Lillafüredet, könnyek szöktek a szemembe, eszembe jutottak azok a nyári esték, amit itt sétálgatva a szentjánosbogarakban gyönyörködve töltöttunk. A kanyargós utakon haladtam tovább, egyre távolabb kerültem a varos zajától és fényeitől. Áthajtottam Bükkszentkereszten és tovább folytattam az utamat, kanyargós keskeny hegyi utak, átsuhant a fejemben a gyerekkori emlék, mikor apám Wartburgján kirándultunk errefele mesélte, hogy sokan meghaltak ezeken az utakon és sokan fordultak bele a mély völgyekbe, szakadékokba. Most éjszaka volt, sötét mély, éjszaka, közvilágítás nem volt csak az erdő fáinak lombja borult felém, ránéztem a hifi órájára 22.34-perc volt. Kiértem egy tisztásabb részre hirtelen vakító fény jött velem szembe, gondoltam egy másik autó volt az és nem látott engem a kanyargós utak miatt. Egy pillanatra elvakultam. Mire kitisztult a látásom teljesen máshol voltam. Síkságon haladtam az autóval. A horizonton már elkezdett világosodni, Ránéztem az órára 04.02 volt kiesett 5 es fél óra az életemből és ismeretlen helyen voltam, az autóm benzin mutatója alig volt valamivel a maximum alatt. tehát nem tehettem meg olyan sok utat gondoltam. Lassan elértem a legközelebbi települést a táblán Gyula volt.
-    Hogy kerültem en ide? Kérdeztem magamtól.
  Hisz Eger felé indultam. Fáradt voltam fáztam és éhes is voltam. Csak egy farmer rövidnadrág és egy lenge fehér póló volt rajtam a hajamba meg mindig ott volt a napszemüvegem. Egy hosszú pulóver vagy egy hosszú nadrág sem volt nálam az autóban. Meg szerencse hogy pénz legálabb volt nálam. Elhajtottam az első Mc Donald s-ig vettem magamnak egy kávét és egy kis csibe nuget´s-et. Bar éhes voltam nem tudtam enni csak kotorásztam az ételben, de a kávé jól esett. A személyzettől megtudakoltam, hogy jutok el Debrecenig, onnan már tudtam hazafele az utat. Nem akartam felhívni a szüleimet, nem akartam, hogy aggódjanak miattam. Délelőtt értem haza Miskolcra nagyon fáradt voltam csak arra vágytam, hogy elaludjak. Nem aludtam valami jól, csak hánykolódtam egész idő alatt, furcsa bevillanások gyötörtek, az egyik képben állok a kocsim mellet és mintha reflektorból világítanának ram, a másik képben meztelenül fekszek egy asztalon és iszonyatos zúgást hallok mintha csak hatalmas gépek zúgnak a teremben.  Mikor meg csak nagy fekete szemeket latok sokat és engem bámulnak. Felkeltem megittam egy bögre kávét kiültem a kertbe sorra szívtam el a cigiket, ideges voltam, zaklatott, nem a szakítás miatt, az már olyan messzinek es távolinak tűnt, mintha nem is ebben az évszázadban történt volna. Féltem zaklatott voltam, de nem értettem, hogy miért, természetesen próbáltam magyarázatot keresni a történtekre csak racionális ember lévén, racionális válaszokat kerestem a dolgokra.
  Napok, hetek teltek el a történtek óta, minden egyes éjjel a visszatérő rémálom gyötört, a szüleim szerint almomban kiabáltam ordítoztam és fájdalmasan nyöszörögtem. Nagyon lesoványodtam bár addig sem voltam egy kövér ember. Sőt nagyon is dekoratív voltam, de a történtek óta csont es bőr vagyok szinte kávén és cigarettán élek, pedig régebben csak parti dohányos voltam. A munkámra sem tudtam oda figyelni, egyre romlott a teljesítményem a főnököm kirúgásommal fenyegetőzött. Szüleim is aggódtak értem.
  A család és a barátok is nagyon aggódtak értem, még András is meglátogatott, mert persze a pletyka terjed, hogy miatta kerültem ilyen állapotba, amilyenben most, vagyok. De már nem tudtak érdekelni, hogy az emberek mit mondtak, vagy mit nem. Már szeptember végen jártunk mikor egy összeesésem során össze vissza beszeltem és kiabáltam, befektettek a pszichiátriára, Csak a kórházban tértem magamhoz végre hónapok óta úgy keltem, hogy nem a rémálmaim gyötörtek. Mikor magamhoz tértem teljesen akkor a nővérek oda hívták hozzam a doktor urat. A pszichiáter egy fiatal 33-34 év körüli jóképű fiatalember volt. Bemutatkozott nekem Dr. Szentendrei Márton volt. Mint utólag megtudtam nem régóta van a kórháznál és direkt az énhozzám hasonlatos traumákon átesett betegekkel foglalkozik, ez a szakterülete. Tájékoztatott róla hogy par napig meg bent kell tartózkodnom a kórházban, míg ki nem pihenem magamat, addig az almok elkerülése végett nyugtatókat fogok kapni. A kórházban töltött egy hét alatt szinte az egész napokat átaludtam az erős gyógyszerek miatt, rám is fért már a dolog.
  Ezután kicsit helyre jöttem azt hittem rendbe jövök, de megint jöttek a rémálmok. A kezelés folytatódott csak már nem kellett a kórházban feküdnöm csak rendelésre kellet eljárnom, Szentendrei doktor úrral nagyon jól összebarátkoztam, kiderült róla, hogy nőtlen és hogy azért nincs családja, mert minden idejét a tanulással és a munkájával töltötte. A kezelések mellet is sokat találkoztunk barátok lettünk. A kezelések alatt elmeséltem mi történt velem az aznapi eseményeket sokszor átbeszéltük, ő jegyzetelt, de semmi olyan dolgot nem talált, ami a traumát okozhatta volna a szakítás tényen kívül, de azt magam is mondtam, hogy nem volt ram az események után nagy hátassal. Őt inkább a kiesett öt es fél órában történtek érdekelték, hogy kerültem több száz kilométerrel arrébb a Bükkből a Román határhoz, mivel nem tudtam vissza emlékezni a történtekre, ezért úgy döntött a regresszív hipnózis módszerét fogja alkalmazni a trauma okozta emlékezetblokk feloldására.
Első hallásra kicsit ijesztő volt a regressziós hipnózis gondolata, egyben vonzott is a gondolat, hogy megtudjam mi történt velem a kiesett 5 és fél órában. De féltem is attól, amit esetleg megtudhatok. Sokadik rendelésen töltött óra után végre késznek éreztem magam a hipnózisra, végre kezdett rendbe jönni az életem, a munkahelyemen is végre visszaállt az egyensúly, sőt egyre jobban teljesítettem es egyre több komoly projektben vehetettem reszt. Teljesen bele feledkeztem a munkába es a legújabb hobbimba.
  Először csak a regressziós hipnózis után kezdtem el keresgélni, majd egyre több es több paranormális dolog után kezdtem érdeklődni, sok-sok esetleírást olvasgattam szabadidőmben szellemjárta helyekről, látomásokról, jelenésekről, furcsa eltűnésekről, időkiesésekről. Minél többet kutattam, minél több esetleírást olvastam, annál inkább kezdtek körvonalazódni bennem a dolgok.
  Számtalanszor olvastam végig az enyémhez hasonló eltűnésekről szóló történeteket. Sok esetben meséltek több órás kiesésekről és több kilométeres utazásokról. Mindben valamiféle elrablásról beszéltek az áldozatok, amiket hol UFO-nak, hol földönkívülieknek, hol idegeneknek tulajdonítottak. Sokban hasonló leírást adtak az elrablókról, hol kis szürke nagy fekete szemű nagyfejű kistestű 120-150 cm emberkékről számoltak be hol, magas szőke emberszerű, de annál magasabb es hosszúkásabb arcú mandulaszemű lényekről.
  Egyik beszámolóban tálaltam egy szemtanú által rajzolt képet, egy fordított könnycsepp alakú fej, rajta nagy mandulavágású fekete szemek, kicsi orr es szaj.
  Ez volt az utolsó, ami megmaradt bennem, a kórházban ébredtem fel, épp akkor lépett be a doktor úr. Mesélte, hogy a szüleim találtak rám a nappaliban a földön fekve, es behoztak a kórházba. Megijedtek, hogy újra visszaesek és ez egy újabb rohamsorozat kezdete.
- Nem halaszthatjuk tovább a hipnózist, nem eshetsz vissza a kezdeti állapotba - mondta a doki.
- Rendben – mondtam, bár nagyon sok bizonytalanság volt bennem.

  Teltek múltak a napok, jártam szorgalmasan kezelésekre, mellette folytattam a sok kutatást. Mikor a doktor úr úgy érezte kész vagyok a hipnózisra, elég erős vagyok hozzá, és ő is kellőképpen felkészült a nem mindennapi beavatkozásra, belevágtunk.
  Elővett a doki egy ingát es elkezdte a szemem előtt lengetni és kérte, hogy kövessem a szememmel, és közben folyamatosan adta az instrukciókat, éreztem egyre mélyebbre süllyedek, mintha csak lassan estem volna lefelé a semmibe. Egyszer csak, mint a moziban a reklámok, úgy pörögtek le az aznapi események a szemem előtt, amiket tudtam és amire emlékeztem is. Egyik pillanatról a másikra lelassult a film, megállt a zuhanás érzés, újra a kocsimban voltam, vezettem a keskeny hegyi úton. Ránéztem az órára, 22 óra 34 perc volt, újra a tisztás rész, újra a nagy fény. Ezekre meg emlékeztem. 
  Aztán megálltam a kocsival, nehogy lesodorjon a másik, országúti fénnyel jövő kocsi az útról, de csak nem jött az autó, a hangját sem hallottam, kiszálltam, hogy megnézzem mi történik, ekkor valami szörnyű magas hangú zümmögést hallottam sípolással egybekötve és közben láttam, hogy a fény egyre közeledik, de nem az útról, hanem az út felett lebegő gyémánt alakú repülő szerkezetből jött a fény. Nem tudtam rendesen megnézni, mert egyenesen felém repült és a fény egyenesen rám vetült, mintha valami erős reflektor lett volna, teljesen elvakultam, és mire kitisztult a látásom, már egy csupa fémből álló helyen voltam és ugyanúgy hallottam azt a furcsa zümmögést.
  Aztán jöttek azok a kis emberek, vékony csaffatt testükön valamiféle egyenruha volt, nagy fejük nagyon torz volt a testükhöz képest, és azok a nagy fekete szemek. Féltem, de szinte lebénítottak, valahogy mentális úton megbénítottak, aztán hallottam a gondolatokat a fejemben, hogy ne féljek, nem fognak bántani, nem fog fájni, és sok hasonlóak, csodálkoztam is honnan a fenéből tudnak ezek magyarul. A félelem átalakult bennem dühvé, harcolni akartam, kik ők, hogy csak úgy elrabolhatnak és ide hozhatnak, és még olyanokkal hitegetnek, hogy nem fognak bántani, de nem tudtam mozdulni, és csak egyre közeledtek valami pisztolyhoz hasonlatos valamivel a kezükben, de annál sokkal összetettebb szerkezet volt. Közeledtek es közeledtek szép lassan, komótosan, nem siettek, közben zúgtak a felém sugárzott "nem fogunk bántani" gondolatok, és engem kötöttek a láthatatlan béklyók. Egyszer csak odaértek hozzám, és a nyakamba bökték annak a szerkezetnek a hegyét, elájultam.
  Mire magamhoz tértem egy fehér teremben feküdtem egy asztalon, valami olyasmin, mint amikor műtik az embert, csak az orvosi lámpa helyett valami furcsa szerkezet függött. Ekkor vettem észre, hogy teljesen meztelen vagyok, fel akartam kelni, de nem tudtam, pedig nem voltam lekötözve sehol. Kiabálni akartam, de nem hagyta el a hang a torkomat. Aztán egy ablakban megjelentek azok a kis szörnyetegek és elkezdett mozogni az a furcsa szerkezet, és elkezdtek mindenfélét nyomkodni, szúrni, vágni rajtam. Csak csendben folytak a könnyeim mivel ordítani nem tudtam, hatalmas fájdalmaim voltak és közben zúgtak a gondolatok, hogy "nem fog fájni". Olyan düh volt bennem, mindegyiket meg tudtam volna ölni, hogy érezzék azt a fájdalmat, amit én. Amikor azt hittem kész, nem bírom tovább, feladom, csak jöjjön a megváltó halál, akkor csak egyszer vége volt. Az a szerkezet, ami eddig kínzott, most valamiféle sugarat bocsájtott rám és minden seb, minden vágás, minden beavatkozás helye begyógyult. De akárhogy is volt, kívántam a halált, hogy csak innen szabaduljak.
  Egy kis időre magamra maradtam, de mozdulni továbbra sem tudtam. Egyszerűen csak voltam ott csendben, semmi nem mozdult. Addig, amíg egyszer csak nyílt egy ajtó pont velem szemben, jött egy tucatnyi kis szörnyeteg meg egy magas szőke furcsa kinézetű ember. Rajta nem egyenruha volt, mint a kicsiken, hanem egy vörös palást és valamiféle fém pánt volt a fején egy vörös ovális kővel a közepén, valamiféle főnöknek nézett ki, mert a kicsik feltétel nélkül engedelmeskedtek neki, bar szavakkal nem kommunikáltak. Odajött hozzám ez a lény a hosszú csontos ujjaival és sasra emlékeztető hegyes körmével, végigsimította a testemet, aztán az arcomnál megállt, végighúzta karmos ujját az arcélemen, majd a számat is megérintette. Közben nézett a furcsa sötétkék mandula szemével a szemembe, én meg dühösen néztem rá, nem akartam, hogy hozzám érjen. Ha a tekintetemmel ölni tudtam volna, az a dög mar halott lett volna. Ő ekkor intett a kicsiknek, és azok szépen lassan eltűntek, majd az ajtó is bezárult mögöttük. A magas végigvizsgálta a testemet, de nem látszott rajta semmi érzelem. Úgy éreztem magam, mint egy játékszer egy nagyon gonosz gyerek kezében. Egy darabig a maga kis perverz módján eljátszadozott velem nem egy helyen furcsa szimbólumokat mart a bőrömbe. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, és ez a szörnyeteg rendkívüli érdeklődést mutatott a kínjaim iránt. Mikor már úgy gondoltam ennél rosszabb nem jöhet, egyszerűen megerőszakolt. Olyan fájdalmat életemben nem éreztem még, vértől mocskos testem felemelkedett a fájdalmas görcsöktől. És egyszer csak vége lett. Ekkor eltűnt az a magas dög, és jöttek a kicsik újra azzal a műszerükkel. Rátettek a hasamra és az elkezdett nőni, mint a terhes kismamáké. Majd császármeccéssel kiemeltek a méhemből egy kis lényt. Vágott furcsa kék szeme volt, szőke kis pihe haja és egészen emberi testecskéje. Ekkor a kicsik megint eltűntették a sebeimet, olyan volt a testem mintha mi sem történt volna.
  Majd újra a fémes szobában voltam, egy székben ültem, a fejemen hasonló drótok voltak, mint amikor az ember agyhullámait vizsgálják. Megint megjelent a magas, az indulattól ökölbe szorult a kezem. Előidézett valami hologramot és megmutatta, hogy a tejút melyik csillagáról jöttek, mondta, hogy valaha egy genetikai állományból származtunk, csak mi és ők más irányba fejlődtünk. És azért csinálják ezeket az elrablásokat, hogy felderítsék miben lettünk mi mások, és hogy a fennmaradásukhoz van szükségük a mi DNS-ünkre. De csak néhány ember alkalmas erre, és én a vizsgálatok során megfelelőnek találtattam. Ezután furcsa mozdulatot tett a kezével és áramütés szerű fájdalmat éreztem a fejemben, üvöltöttem a fájdalomtól, majd felébredtem a kocsimban ott, ahol kitettek, és nem emlékeztem semmire. Aztán hallottam a doktor úr hangját, hogy számol 10-től visszafelé és lassan visszajöttem a hipnózisból.
  Kicsit szégyelltem magam, mert saját magamnak is hihetetlennek tűnt az egész, de meghökkenve láttam, hogy Márton nem is lepődött meg az egészen, sőt, mintha valami ilyesmire számított volna.
  Aztán jött az ő beszámolója, elmesélte, hogy ő csak fedőfoglalkozásként dolgozik pszichológusként, és hogy ő egy titkos szervezetnek a tagja, ami ezekkel a földönkívüliekkel foglalkozik, és védi az áldozatokat. Azonnal értesítette a kórházban a beépített emberük, hogy újabb áldozat-gyanús ember került be. Elmesélte, hogy vannak olyan emberek, akik itt élnek köztünk és közvetlenül az ő leszármazottaik. Ők szemelik ki az áldozatokat, lehetnek ezek az emberek szomszédok, eladók, olyan emberek, akik a mindennapok részei, de mégsem túl közeliek.
  Sok mindent mesélt még. Ezután sokszor találkoztam vele, sőt, beavattak a köreikbe, én is a szervezet tagja lettem. A szüleimnek azt mondtam, hogy új munkahelyet találtam külföldön és megszakítottam velük minden kapcsolatot. Most paranormális jelenségeket kutatok a világ minden táján Márton oldalán. Olyan titkokat kutatunk, amiket senki sem sejt, pedig ott vannak az orruk előtt, csak aki esetleg találkozik velük, azt bonodnak vagy hazugnak nézik...

Köszönöm, hogy meghallgattál, és talán te is nyitottabb leszel.
Üdv, Natália.