Amikor megrohannak az emlekek...

... sirva fakadok, olyan keserves sirasba amit senki nem tud csillapitani. Becsukom a szemem, ujra gyerek vagyok, a mi telkunkröl setalok at nagyihoz, tudom hogy kint van hisz sokszor jar ki kapalni, a labamat szurja a kavics, hisz mezitlab vagyok mint mindig, gyerekkent alig lehetet cipöt latni a labamon, imadtam mezitlab jarni erzni a talpam alatt a puszta anyaföldet. De a kavicsot nem szeretem szurja a talpam, ezert inkabb az ut közepen huzodo fusavban megyek. Mar latom a kiskunyhot, nyitva van az ajta, tudom hogy itt van, mikor közelebb erek a kunyhohoz erzem a finom zöldsegleves illatat friss zöldsegekböl, de öt sehol nem latom, meg nem, de tudom hogy ott van, mar a bicikliet is latom, a kunyhot ovon örzi az öreg diofa, azt is tudom hogy az odvaban van a kunyho kulcsa hisz nagyi mindig oda teszi de most nem ott van hisz itt van. meg közelebb erek, mar latom öt, kerekded alakjaval caktat fel a lejtön, melegen mosolyog ram mar tarja szet a karjat es en rohanok fele. Karjaiba zar, ölel simogat.

Közben a 25 eves magambol szakadnak a könnyek, es sirok hogy nagyika gyere ölelj meg hisz ujra gyerek vagyok. De nddem lehet mert elmentel itt hagytal. Aztan vadaskodok, sirva veszekszem vele, hisz megigerted hogy megnezed a dedunokadat hogy talalkozol vele. De most mar csak oda a hegyoldalba tudom vinni hozzad hogy nezd meg a gyönyöru dedunokad. Hisz mar nem meleg mosolyra huzodo szajjal össz felem , mar sarga agyagos föld borit. Kegyetlen az elet. De köszönöm a sok szep evet amit velem töltöttel draga egyetlen nagyikam.